Amióta nem lehet mellettem a gyerekem, és háborúznom kell minden egyes láthatásért, azóta az életem teljesen megváltozott. Jogszabályok hálójában élek, beadványok tengerében fuldoklok.

Látom az anyákat, akiktől elvették a gyerekeiket… látom az apákat, akiktől elvették a gyerekeiket… folyamatos küzdelem megy mindenhol… Egy láthatásért, egy hétvégéért, egy ölelésért, egy pillantásért…

Látom szenvedni azokat, akiket folyamatosan feljelent a másik szülő (velem egyetemben) csak azért, hogy minél jobban ellehetetlenítse a másik életét, és a különélő szülővel a gyermek kapcsolatát.

Látok szenvedő gyerekeket, akikért folyik a küzdelem, de azt nem veszik észre a szülők, hogy ebbe a gyerek roskad bele… Látom, hogy sokszor tárgyként, trófeaként, vagy védő páncélként használják a gyerekeket…

Látok széttárt kezű és rideg tekintetű ügyintézőket, hivatalnokokat, akik talán látják, hogy mi történik, de nem tudnak, vagy nem akarnak tenni semmit.

Látom a gyerekemet, aki lojalitás-konfliktusban él, hisz mindkét szülőhöz ragaszkodik, szeret, mindkét szülőhöz lojális, de gátakba ütközik. Látom a félelmet a szemében, és a viselkedésében, hogy akar szeretni engem, de fél az apjától, akinek az elvárásainak kell megfelelnie, hogy anya rossz...

Az a két ember, akinek valaha köze volt egymáshoz, és ebből egy pici csoda született, most mindent feláldozva, és mindent felhasználva a másik ellen, próbálja a gyereket magáénak tudni és kizárni a másik szülőt a gyermek életéből.

Pedig a gyereknek ugyanúgy szüksége van egy anyára és egy apára is. Nehéz ezt beismerni a háború közepén, amikor az önös érdek kerül előtérbe… Miért a gyereket kell büntetni azzal, hogy nem láthatja a másik szülőjét – akire felnéz, akit szeret, akihez ragaszkodik… Miért kell elidegeníteni a gyereket a másik szülőtől, miért kell a gyerekeinknek szenvednie attól, ha mi ilyen ostoba, konok felnőttek vagyunk?

Mi lesz a gyerekeinkkel, akiket tárgyként birtokolnak? Milyen értékrend alakul ki benne és milyen felnőtt lesz, ha a családi mintát, családi alapokat nem látja? 

Aki teljes családban él, fel sem tudja fogni ezeket a súlyos problémákat. Nekik természetes, hogy a gyerekük mellettük van, ovi/suli, evés, alvás, játék, hiszti, vásárlás, betegség, kialvatlanság, napi rutin. Sokakon azt látom, hogy annyira természetesnek és magától értetődőnek vélik, hogy a gyerekük a sajátjuk, hogy sokszor nem tudják értékelni ezt a csodát!