Amióta elkezdtem írni a blogomat, azóta rengeteg visszajelzést kapok. Sok régi ismerős, barát, távolabbi családtag keres fel. Közülük senki nem tudta, hogy az elmúlt évek viharai mennyire megtépáztak. Ők azt az Ágit ismerték, aki a fickó előtt voltam. Azt a kedves, önzetlen, mindig mosolygós, segítőkész, vidám lányt, aki mindig aktív volt, és mindig szervezett valamit.
Amióta elkezdtem írni a blogomat, a közelebbi ismerősök, akik tudtak az elmúlt éveim részleteiről, ők is jelentkeztek, hogy „Ez így nagyon durva! Nem gondoltam volna, hogy ennyire!”
Amióta elkezdtem írni a blogomat, rengeteg ismeretlen is felkeres – segítő szándék, vagy a sorsközösség révén. Megindító, és véres történetek is vannak. Bebizonyosodott, hogy az élet nem csak fekete, vagy fehér! Az is bebizonyosodott, hogy erről csak az tud, aki átélte. Aki nem tapasztalta saját bőrén, vagy a környezetében, sajnos legyintéssel továbblapoz… ugye, tisztelt bírók, gyámügyesek, családjólétisek, döntéshozók…?
Sokan azt kérdezik, hogy miért csak most írok?
Erre roppant egyszerű a válasz! SZÉGYEN és BŰNTUDAT! Szégyelltem, hogy velem ilyen történt. Szégyelltem, hogy nem vettem észre időben, hogy nem kértem korábban segítséget (bár, a segítségkérés is hasztalan volt)… Szégyelltem, hogy olyan csapdába estem, amiről nem is tudtam, hogy létezik! Bűntudatom volt azért, mert a családom is most rengeteget szenved amiatt, mert én nem láttam, én nem ismertem fel időben a problémát!
Ezen okból kifolyólag rengeteg olyan VALÓDI áldozat van, aki a családon belüli erőszakról nem mer beszélni. Pont azért, mert szégyelli, hogy ez történt vele! – A jelenlegi statisztikák, elég rémítőek arra nézve, hogy milyen magas a családon belüli erőszak aránya. Igazából ez a szám valójában minimum kétszerese, de meg merem kockáztatni a négyszeresét is, ugyanis sokan NEM TUDJÁK, HOGY MIBEN ÉLNEK, nem ismerik fel! –
Másrészt sajnos sokan azt tapasztaltuk, hogy ha eljut odáig a bántalmazott, hogy segítséget mer kérni, akkor FALAKBA ÜTKÖZÜNK! Nem tudnak segíteni, mert nem tudják, hogy mit jelent a személyiségzavar, a lelki bántalmazás, a családon belüli erőszak!
“A bántalmazó felismerése egy speciális hozzáállást kívánt, ezt hiányolom mindenhonnan, nem csak a mediátortól, hanem a családsegítőtől kezdve a gyámhivatalon és a bíróságon át, a pedagógiai szakszolgálatig. Arra minden szerv kínosan ügyel, hogy egyenlő félként kezeljenek minket, miközben nem vagyunk azok, és éppen ezzel teremtik meg a bántalmazónak a remek lehetőségeket az újabb és újabb bántalmazásra. Nem én jelentem fel a volt férjemet, nem én manipulálom a környezetünket, nem én hangolom a gyerekeinket az apjuk és a családja ellen, mégis néha úgy érzem, hogy tőlem várják a megoldást." (Cikk: Hiszek a mediációban, de nem a bántalmazóval)
A családon belüli erőszak (főként a személyiségzavaros egyénnel való együttélés) során olyan láthatatlan bántalmazást szenved el a bántalmazott, amely által (ha nem veszi észre időben, vagy nem tudja magában helyre rakni), az egész életére kiható lelki következményei lesznek, még az után is, ha sikerül kiszabadulnia a csapdából.
Saját tapasztalatom árán én is megtanultam, hogy milyen veszélyes tud lenni egy személyiségzavaros. Esetemben a fickónál kevert (paranoid, hisztrionikus, skizoid, nárcisztikus, rejtőzködő) személyiségzavart állapítottak meg.
A mindennapjaink része volt, hogy saját magát az egekig dicsérte, de én egy alávaló, semmirekellő, senkinek sem kellő, lusta vagyok, aki egy rossz anya, nőnek egyáltalán nem jó – „ki nézne rád? örülj, hogy egyáltalán szóba állok veled!” – kijelentésekkel dobálózott. Mindent kifogásolt, mindent kritizált, mindent kijavított, hisz semmi sem volt jó, ahogy, és amit én csináltam. Szerinte nem láttam el megfelelően a gyerekünket – ha sírt a gyerek, akkor röpült is a rosszindulatú, cinikus „Mi van, te szuperanya, megint csődöt mondtál?” megjegyzés. Minden alkalmat megragadott, hogy leírjon engem, mint egy rossz anyát, aki a házimunkát sem tudja jól elvégezni, aki nem elég okos és nem is elég szép ahhoz, hogy felérjek hozzá. Ha ő engem elhagyna, senki sem akarna egy ilyen nyomoroncot.
Ezek mellett még az utolsó 5 forintig is el kellett számolnom felé. Néha ellenőrizte a telefonomat, a hívásnaplómat. Engedélyt kellett kérnem, ha a barátaimmal találkozni szerettem volna. Ha a telefont nem tudtam azonnal felvenni, amikor keresett, már gyomorgörcsöm volt a nem fogadott hívásától, mert tudtam, hogy iszonyatosan nagy fejmosást fogok kapni ezért. Az ő drága idejét ne vesztegessem, hogy ő fölöslegesen telefonálgat…
“Ennél milliószor jobb lett volna, ha felpofoz, mert azt tudtam volna kezelni. Ezt nem tudtam, csak azt éreztem, hogy folyamatosan rossz a közérzetem, egyre inkább azt gondoltam magamról, hogy semmire nem vagyok képes. Minden energiáját abba fektette, hogy a gyengeségeit elrejtse, illetve másra vetítse. Többnyire rám, mert én voltam kéznél.” (Cikk: Hiszek a mediációban, de nem a bántalmazóval)
Sokszor még most is, évekkel később, rám tör a sírás, hogy bárcsak inkább fizikailag bántalmazott volna, mert a fizikai sebek elmúlnak…A lelkem próbálom foltozni, de bármennyire is szeretném meg nem történtté tenni, az az 5 év egy életre maradandó hegeket okozott a lelkemen. A késes dulakodás hegei sem múlnak el…
