Most újra aktuálissá vált a csontomig fájó vers:

„Ne sírj, Anya... A fényképem ott van veled,
nézz rá, tudom, hogy meghasad a szíved.
Őrzöd azt ami belőlem ott maradt,
ne sírj, Anya,megragasztjuk, ami szétszakadt.”

(Menydörgős Andrea)

Április 12-én volt az utolsó találkozás… ha április 25-éig nem történik valami, akkor ki tudja mennyi ideig nem fogunk találkozni a gyerekemmel.

 A felkészülés az utolsó két órára, amíg együtt lehettünk… nem volt könnyű. Sokáig gondolkodtam azon, hogy hogy lehet elmagyarázni egy kisgyereknek a lehetetlent? Hogy anya lehet, hogy hosszú ideig nem tud jönni, de nagyon szeret….és nem hagy el soha! Hogy tudjak erős lenni, amikor nem vagyok az?! Hogy tudjam magára hagyni őt, úgy, hogy tudom, hogy nincs biztonságban, hogy szüksége van rám?! Hogy tudjam rábízni a gyermekvédelemre őt úgy, hogy sajnos eddig sem tettek semmit?

Ezt a bejegyzést csak a negyedik nekifutásra tudtam csak megírni, hisz minden egyes alkalommal nehéz zokogás tört rám. Bevallom, félek! Féltem a gyerekem az apjától, a hivatalos szervektől. Félek attól, hogy mi fog történni…  

A „jaj, anyukaaa, miiiinden rendben vaaan!” mondatoktól már hányingerem van! Tudom, hogy ez nem igaz. Le van írva, hogy súlyosan traumatizált a gyerekem, és nem tartják alkalmasnak az apát a gyerek nevelésére, agresszív és durva dühkitörései vannak a gyereknek, mint az apjának. Érdekes, hogy ezek a tünetek azóta vannak, amióta az apa neveli őt…

Szóval semmi sincs rendben! Az eddigi kéthetente 2 óra időtartamban próbáltam annyi szeretetet adni a gyereknek, amennyire szüksége van…. nyilván nem lehet semmit pótolni… Az elvesztett éveket, emlékeket, ünnepeket, kimaradt esti meséket, mindennapi problémákat és örömöket nem fogja senki és semmi pótolni nekünk! Ám mégis mindig megpróbáltam a lehetetlent…

Az utolsó találkozási alkalom súlya rám nehezedett. Éreztem a torokszorító gombócot, láttam a szívfacsaró gyermeki pillantásokat… Mégis nevettünk, játszottunk, nyuszi ajándékokat kerestünk, amit a Nyuszi elrejtett a kapcsolattartó helyiségben. Legalább nyolc mesét elolvastunk. Készültem egy kis történettel is, és amikor felolvastam neki, a reakcióján majdnem elsírtam magam! De tartani kell, gyerek előtt nem sírhatok!

Egyszer egy szép ragyogó napon, a 6 éves Panni titokzatos arccal odajött hozzám.
- Tudod, mim van nekem? Ha megmutatom, el fogsz ájulni...
- Hát mutasd meg.
Egy kis csomagocskát szorít a szívére. Még kéreti magát.
- Nem mutatom meg mindenkinek.
- De én már nagyon kíváncsi vagyok.
Végigmér, latolgat. Végül dönt.
- Nézd...
Előveszi a csomagot, ami nem más, mint egy vászonzacskóba rejtett, kicsi doboz.
- Mi van a dobozban? - kérdem suttogva.
Kinyitja.
- Hisz ez üres.
Panni rám néz.
- Csak nem látod. Tele van. Ebben vannak a szomorúságaim. Ez az én szomorúságdobozom.
- Kitől kaptad?
- A mamától kaptam. A mama is kapta valakitől. Azt mondta, ha szomorú vagyok, vagy valami bánatom van, bújjak el, és vegyem elő a zsákot. Emeljem ki belőle a dobozt, nyissam ki a tetejét. És suttogjam bele, hogy mitől vagyok szomorú. Utána vissza kell csukni és vissza kell dugni a zsákba, és berakni a párnám alá.
- Mondtál már bele szomorúságot?
- Már négyet.
- És?...
- Képzeld, a mamának igaza van. Elmentek belőlem, belementek a dobozba. A doboz meg elvarázsolja mindent.
Panni eldugja a csomagocskát.
Rám néz.
- Ne mondd el senkinek!
Megígérem, hogy nem mondom el senkinek, ő bólint, és elviharzik a titkával.

Rám nézett a gyerekem, felcsillanó szemmel azt kérdezte: „Tényleg van ilyen, anya? Működik?” És tudtam, hogy ezzel mindent elmondott. Elővettem egy általam varrt kis figurát és elmondtam neki, hogy ez egy „Gondevő Szörnyecske”. Belesuttogja, vagy lerajzolja és beleteszi azt, amitől szomorú, ami bántja őt, vagy amitől fél, és a szörnyecske megeszi, eltünteti azokat.

Fogta, forgatta, nézegette, magához ölelte. „De jó, hogy működik, anya!” - mondta

„Jó lenne otthon, meg az oviba is. Megbeszélem apával, hogy engedje meg.”

Drága kis kincsem nem vihetett haza semmit abból, amit én vittem neki. A kapcsolattartás első néhány alkalmával, elvitte, de mindig „elvesztették” vagy a villamoson, vagy a parkban az általam neki vásárolt dolgokat. Majd olyan szakasz következett, amikor mindent visszahoztak. Téli csizmát, felsőket, ruhák, szandi, nadrág, játékok… „Nem megfelelő minőség és nem jó méret” címszóval a fickó mindig visszahozta. Korábban varrtam a gyerek plüss cicájának kis takarót, párnát. A fickó csak a párnát hozta vissza… - lehet, hogy a takarót nem találta megJ -

Most az utóbbi 3-4 hónapban SEMMIT nem vihet haza a gyerek, semmit nem ehet a kapcsolattartáson, semmit nem mondhat (hol volt, mikor, mit csinál otthon, stb…)

Folytattam a kapcsolattartáson a mesét a hat éves Panniról

- „Tudod, hogy amikor pici voltam, és az anyukám pocakjában laktam, össze voltunk kötve az anyukámmal. A köldökzsinórral. És ez most is így van!

- De hát már nem is laksz az anyukád pocakjában!

- Most máshol lakok! A szívében!

- Az én anyukámmal egy láthatatlan fonal köt össze, akkor is, amikor távol vagyunk egymástól. A fonal egyik vége az én szívemben, a másik vége az anyu szívében van. Ezt hívják szeretetnek! Amikor szomorú vagyok, előveszem a kis dobozomat, belesúgom a szomorúságomat és már el is múlik.

Ismét megöleltem ezt a kis fürtös hajú kislányt, nyomott egy puszit az arcomra, majd elszaladt játszani.”

"Ne sírj, Anya...Most még nem mehetek,
elvették tőlünk a legszebb éveket,
látni akartam, ahogy megöregszel,
ne sírj, Anya, egyszer majd velem leszel. (...)

Most te mondd nekem kérlek,hogy ne sírjak,
ne ordítsak, ne toporzékoljak.
Szeretnélek hosszan ölelni,
és egyszer évek múltán hozzád hazatérni."